" olyan színházat szeretnék feltalálni, ahol a színházat alkotó eszközök nemcsak illusztrálják, hanem megőrzik saját erejüket, mégis együttesen fejtik ki hatásukat, ahol nem kell többé az eszközök hagyományos hierarchiájára hagyatkoznunk. ahol a fény lehet annyira erős, hogy hirtelen csak arra figyelünk és elfeledkezünk a szövegről, ahol a jelmez a saját nyelvén tud beszélni, vagy ahol távolság van beszélő és szöveg, feszültség van zene és szöveg között. szerintem a színház mindig akkor válik izgalmassá, ha érzékelhetővé válnak azok a távolságok a színpadon, amelyeket én mint néző megtehetek.. "

 "a posztdramatikus színházra jellemző tolakodó és gyakran sokkoló testisége mögött a jelek létrehozásával kapcsolatos felfogás eltolódása húzódik meg. A test a középpontba kerül, de többé nem értelemhordozóként, hanem saját fizikalitása és gesztikulációja révén.A központi színházi jel, a színész teste, megtagadja a rá háruló jelölő szolgálatot."

Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház 111. old.